past- present-future I.



2008

Ma szeptember elseje van,ami azt jelenti jelenleg a suliba ülök és várom hogy bejöjjön osztályfőnököm és elmondja milyen szar lesz az új tanévem és ha jól tudom -már pedig az osztályom "női" szakasza elég jól informált az ilyen dolgokról- lesz egy új osztálytársam aki egy koreai csereprogram keretében lesz nálunk.

Szokásosan bámulok ki az ablakon mikor bejön osztályfőnököm és mögötte az új diák.Azért remélem nem mellém fog ülni.Gyorsan körülnézek a teremben és látom hogy csak én és egyik kis plázacica mellett van hely és ahogy nézem ő nagyon törekedik arra hogy a srác mellé üljön. Én inkább elkerülném ezt a helyzetet végül is végzősök vagyunk eddig se voltak barátaim most se kell. Szóval leegyszerűsítve imádkozok hogy a plázacica mellé üljön.

A srác bemutatkozott Jung Taekwoonnak hívták. Az egyik nagyképű fiú bekiabált hogy ezt a nevet soha nem fogjuk tudni megjegyezni,hiszen ez végül is Amerika.A srác erre azt mondta hogy akkor hívjuk Leo-nak, már Koreában is sokan hívták így. A tanár szólt neki hogy foglaljon helyet a maradék két hely közül választhat és ő megindult egyenesen felém. Remélem csak így akar kerülni Fanny felé.

- Szia.Szabad ez a hely? Nem az egyik hiányzó tanuló helye,ugye? - kérdezte tőlem és én legszívesebben azt válaszoltam volna,hogy de.

- Nem,jelenleg nem hiányzik senki.Leülhetsz ha tényleg szeretnél. - ahogy fejeztem be a mondatot folytattam is a csodálatos iskola udvar bámulását. Idén kaphattunk volna egy termet ami a város felé néz,de nem mi továbbra is ezt a ronda virágokkal és az udvar közepén egy fával kertet kell néznünk. Azt hiszem ez csak engem zavar.

- Még nem árultad el a neved.Te tudod az enyém és ez így nem nagyon ér. - szólalt meg Leo.

- Sophie vagyok. - válaszoltam neki továbbra is kifelé nézve az ablakon. Semmi kedvem nem volt az új sráccal beszélgetni és mintha a válaszomtól megérezte volna hogy nem akarok vele beszélni,visszafordult a tanár felé és elkezdte leírni az órarendünket amit időközben felírtak a táblára.Én is elkezdtem lemásolni.


Az idő gyorsan telt már a második félév második napjánál tartunk. Az első félév nem volt a legjobb , a félévim se úgy sikerült ahogy terveztem néhány tantárgyból sokkal rosszabb jegyet kaptam mint amit elvártam magamtól. Ha már semmiben nem vagyok jó akkor legalább a tanulással tűnjek ki. Közben Leoval is egész jól összebarátkoztam, a koreai származása miatt a többi osztálytársunk nem szólt hozzá .Enyhén rasszisták. Én pedig megsajnáltam hogy idejön egy évre tanulni és kiutálják az osztályunkból na nem mintha engem annyira szeretnének,de legalább én nem vagyok ázsiai.

- Szia Sophie. - köszönt nekem Woonie és levetődött mellém. Nyomott egy puszit az arcomra ami már szokásává vált,de én még mindig nem szoktam meg. Hiszen még soha nem volt barátnőm vagy barátom akitől az ilyen kis apróságokat megszoktam volna.

- Szia Woonie. Hogy vagy ezen a gyönyörű esős időn mikor első óránk matek lesz? - kérdeztem tőle,tudtam hogy nem szereti az esőt a matekot meg végképp nem. Bár a matekot ki szereti? Rajtam kívül persze, nekem ez a kedvenc tantárgyam plusz ebből vagyok a legjobb és így mindig súgok Leonak a dolgozatok közben.

- Haha, mintha nem tudnád hogy mindkettőt utálom. - nézett rám szomorú fejjel, majd átváltott kiskutya fejre. Ebből tudtam hogy valamit kérni akar tőlem.

- Igen mit szeretnél drága koreai padtársam aki egy évre jött? - néztem rá nevetve.

- Ebédszünetben feljönnél velem a tetőre? Szeretnék valami fontosat kérdezni. - mondta teljesen komolyan,ebből rögtön rájöttem hogy ez  tényleg valami fontos dolog,hiszen soha nem szokott ilyen komoly arccal kéni tőlem semmit.

- Persze szívesen . -  mosolyogtam rá. - Már úgy is rég ebédeltünk együtt, hiszen te mostanában mindig a szomszéd teremben lévő két másik cserediákkal beszélgetsz.-böktem oldalba nevetve. Visszakaptam tőle egy kényszeredett mosolyt amiből gondoltam hogy kényes téma szóval inkább koncentráljunk az órára hiszen már becsengettek és már Mr.Grell is bejött a terembe.

Az órák gyorsan elteltek és én már a suli tetején találtam magam egy ideges Leoval, aki úgy nézett ki mintha élete talán eddigi legnagyobb mondandóját szeretné elmondani nekem. Persze örülök hogy megbízik bennem annyira hogy elmondjon egy számára ennyire fontos dolgot, de  szegényem annyira izgul teljesen látszik rajta, egész testében remeg. Kezdem azt hinni hogy megölt valakit és azt szeretné hogy segítsek neki elrejteni a hullát. Most hogy így belegondolok, nem nem hiányzott senki az osztályból. Nevetek magamban.

- Leo. Mond ki amit szeretnél, lassan én is olyan ideges leszek mint te és már olyanokon gondolkozok hogy megöltél valakit.- nézek rá és az ijedt fejét elnézve jóra tippeltem? - Ugye nem öltél meg senkit? Ha mégis segítek eltemetni a hullát. Barátok vagyunk jóban-rosszban. - néztem rá teljesen komolyan amitől egy kicsit elnevette magát.

- Nem nyugi semmi ilyenről nincs szó Sophie. Csak tényleg valami fontosat akarok bevallani és nem akarom elsietni még akkor is ha jelenleg nagyon ideges vagyok és legszívesebben csak úgy kinyögném,de nem szépen fogalmazom meg.- nevetett rám és mintha egy kicsit megnyugodott volna . - Nos szóval azt szeretném mondani, hogy nagyon megkedveltelek ez alatt a majdnem fél év alatt és arra szeretnélek kérni, hogy ha legalább egy kicsit is érzel irántam valamit, eljönnél velem egy randira? - megdöbbentem. nagyon megdöbbentem soha nem gondoltam volna hogy esetleg tetszek neki.

- Nem tudom mit mondjak igazából még soha nem gondolkoztam el rajta.-mosolyogtam rá kedvesen.- de nem hiszem hogy lenne ok nem megpróbálni egy randit.

Ezután az ebédszünet további részében megbeszéltük hova megyünk és mikor. Így lett hogy most egy kávézóban ülök és várom hogy Leo visszajöjjön a teámmal és az ő latte-jával. Nagyon jól elbeszélgettünk és megbeszéltünk egy következő randit. Ez így ment egy hónapig miután is hivatalosan is bejelentettük,hogy együtt vagyunk.Persze az osztályunkban eléggé kapjuk mindennap a beszólásokat,de a szüleim nagyon örülnek neki hogy végre találtam egy kedves fiút aki szeret. Az ő szüleivel is tudtunk beszélni bár nem olyan sokáig és eddig csak egyszer sikerült úgy hogy én is ott voltam. Az időeltolódás egy rossz dolog.


Eljött az érettségi és én sokat tanultam, Leo majd csak jövőre érettségizik Koreában halasztott egy évet a cserediák program miatt. Miután vége az évnek és sikeresen végeztük el ezt az évet én egy érettségivel Leo hazamegy, de megbeszéltük hogy sokat fogunk beszélni és találkozni is fogunk amikor csak lehet. De kit akarunk becsapni nagyon messze leszünk egymástól és még az időeltolódás se kedvez nekünk, nehéz lesz de remélem megoldjuk.

- Szia. - köszönt Leo megcsókolt majd leült az ágyamra,amiből jelenleg nem sok minden látszott a sok könyv miatt. - Látom tanulsz nem is zavarlak. - állt fel az ágyról én pedig visszarántottam.

- Nem zavarsz igazából jól jön egy kis pihenés.Most hogy már nem kell iskolába járnom csak a tanulásra koncentrálok és lassan amit eddig tanultam elfelejtem. Meg amúgy is holnap lesz szóval ennél többet már ha akarnék se tudnék tanulni.Itt alszol ma éjszaka? - kérdeztem meg tőle, jól jönne a megnyugtató ölelésében elaludni a holnap nagy nap előtt és ez lesz az utolsó közös éjszakánk mivel már csak  a holnapot és a holnaputánt tölti Amerikában.

- Rendben van akkor maradok.De ezeket a hülye könyveket pakoljuk el mert még a végén nem lesz hol aludnunk. Lehet neked nem tűnt fel de már eléggé késő van. - nézett rám a gyönyörű fekete szemeivel. Annyira szeretem és annyira fog hiányozni mikor hazamegy. Még rágondolni is rossz.

A másnap hamar eljött de szerencsére mindenből sikeresen levizsgáztam, bár nem sokat segített hogy én voltam az utolsó és így végig kellett hallgatnom mindenki feleletét. Amint kiléptem az iskola kapuján megláttam Leot és a szüleimet rögtön a nyakukba ugrottam és megmutatta nekik milyen jegyeket is kaptam. Sajnos elég későn végeztem és így nem lehetem sokat velük,vele. Beültünk egy étterembe ahol megvacsoráztunk nagyon finom volt és utána hazamentünk. Sajnos Leo nem maradt mert haza kellett mennie hogy a ruhákat amiket még nem pakolt el elrakjon és minden indulásra készen legyen hiszen holnap délután háromnegyed háromkor indul a gépe ami visszaviszi Koreába.

Megbeszéltünk hogy délben találkozunk a kávézóban ahol az első randink volt. Mindketten ugyanazt ittuk mint az első alkalommal.

- Jó újra itt lenni,csak pár hónapja volt ,de kicsit úgy érzem mintha már legalább 10 éve lett volna.-  nézett rám és mosolyodott el.

- Igen,kár hogy ez az utolsó napunk együtt de továbbra is együtt maradunk és legyőzzük a távolságot. - lassan megittuk az italunk majd pedig elindult a reptérre ahol a szüleim már vártak ránk. Ők elbúcsúztak tőle majd pedig kimentek az autóhoz hogy majd ott megvárnak.

- Nagyon hiányozni fogsz, remélem tudod. - suttogta Leo a fülembe miközben szorosan átölelt.

- Persze hogy tudom és te is tudod azt hogy te is nekem.De megpróbálunk minél többször beszélni egymással és a lehető legtöbbször találkozni. De őszintén szólva ne álltassuk magunkat találkozni nagyon ritkán fogunk tudni.- néztem rá egy szomorú,kényszerített mosollyal az arcomon.

- Megoldjuk Sophie. Megoldjuk. - suttogta,majd pedig elindult hogy felszálljon a gépére ami elviszi őt tőlem messze.

Talán örökre.

past- present-future I.



2008

Ma szeptember elseje van,ami azt jelenti jelenleg a suliba ülök és várom hogy bejöjjön osztályfőnököm és elmondja milyen szar lesz az új tanévem és ha jól tudom -már pedig az osztályom "női" szakasza elég jól informált az ilyen dolgokról- lesz egy új osztálytársam aki egy koreai csereprogram keretében lesz nálunk.

Szokásosan bámulok ki az ablakon mikor bejön osztályfőnököm és mögötte az új diák.Azért remélem nem mellém fog ülni.Gyorsan körülnézek a teremben és látom hogy csak én és egyik kis plázacica mellett van hely és ahogy nézem ő nagyon törekedik arra hogy a srác mellé üljön. Én inkább elkerülném ezt a helyzetet végül is végzősök vagyunk eddig se voltak barátaim most se kell. Szóval leegyszerűsítve imádkozok hogy a plázacica mellé üljön.

A srác bemutatkozott Jung Taekwoonnak hívták. Az egyik nagyképű fiú bekiabált hogy ezt a nevet soha nem fogjuk tudni megjegyezni,hiszen ez végül is Amerika.A srác erre azt mondta hogy akkor hívjuk Leo-nak, már Koreában is sokan hívták így. A tanár szólt neki hogy foglaljon helyet a maradék két hely közül választhat és ő megindult egyenesen felém. Remélem csak így akar kerülni Fanny felé.

- Szia.Szabad ez a hely? Nem az egyik hiányzó tanuló helye,ugye? - kérdezte tőlem és én legszívesebben azt válaszoltam volna,hogy de.

- Nem,jelenleg nem hiányzik senki.Leülhetsz ha tényleg szeretnél. - ahogy fejeztem be a mondatot folytattam is a csodálatos iskola udvar bámulását. Idén kaphattunk volna egy termet ami a város felé néz,de nem mi továbbra is ezt a ronda virágokkal és az udvar közepén egy fával kertet kell néznünk. Azt hiszem ez csak engem zavar.

- Még nem árultad el a neved.Te tudod az enyém és ez így nem nagyon ér. - szólalt meg Leo.

- Sophie vagyok. - válaszoltam neki továbbra is kifelé nézve az ablakon. Semmi kedvem nem volt az új sráccal beszélgetni és mintha a válaszomtól megérezte volna hogy nem akarok vele beszélni,visszafordult a tanár felé és elkezdte leírni az órarendünket amit időközben felírtak a táblára.Én is elkezdtem lemásolni.


Az idő gyorsan telt már a második félév második napjánál tartunk. Az első félév nem volt a legjobb , a félévim se úgy sikerült ahogy terveztem néhány tantárgyból sokkal rosszabb jegyet kaptam mint amit elvártam magamtól. Ha már semmiben nem vagyok jó akkor legalább a tanulással tűnjek ki. Közben Leoval is egész jól összebarátkoztam, a koreai származása miatt a többi osztálytársunk nem szólt hozzá .Enyhén rasszisták. Én pedig megsajnáltam hogy idejön egy évre tanulni és kiutálják az osztályunkból na nem mintha engem annyira szeretnének,de legalább én nem vagyok ázsiai.

- Szia Sophie. - köszönt nekem Woonie és levetődött mellém. Nyomott egy puszit az arcomra ami már szokásává vált,de én még mindig nem szoktam meg. Hiszen még soha nem volt barátnőm vagy barátom akitől az ilyen kis apróságokat megszoktam volna.

- Szia Woonie. Hogy vagy ezen a gyönyörű esős időn mikor első óránk matek lesz? - kérdeztem tőle,tudtam hogy nem szereti az esőt a matekot meg végképp nem. Bár a matekot ki szereti? Rajtam kívül persze, nekem ez a kedvenc tantárgyam plusz ebből vagyok a legjobb és így mindig súgok Leonak a dolgozatok közben.

- Haha, mintha nem tudnád hogy mindkettőt utálom. - nézett rám szomorú fejjel, majd átváltott kiskutya fejre. Ebből tudtam hogy valamit kérni akar tőlem.

- Igen mit szeretnél drága koreai padtársam aki egy évre jött? - néztem rá nevetve.

- Ebédszünetben feljönnél velem a tetőre? Szeretnék valami fontosat kérdezni. - mondta teljesen komolyan,ebből rögtön rájöttem hogy ez  tényleg valami fontos dolog,hiszen soha nem szokott ilyen komoly arccal kéni tőlem semmit.

- Persze szívesen . -  mosolyogtam rá. - Már úgy is rég ebédeltünk együtt, hiszen te mostanában mindig a szomszéd teremben lévő két másik cserediákkal beszélgetsz.-böktem oldalba nevetve. Visszakaptam tőle egy kényszeredett mosolyt amiből gondoltam hogy kényes téma szóval inkább koncentráljunk az órára hiszen már becsengettek és már Mr.Grell is bejött a terembe.

Az órák gyorsan elteltek és én már a suli tetején találtam magam egy ideges Leoval, aki úgy nézett ki mintha élete talán eddigi legnagyobb mondandóját szeretné elmondani nekem. Persze örülök hogy megbízik bennem annyira hogy elmondjon egy számára ennyire fontos dolgot, de  szegényem annyira izgul teljesen látszik rajta, egész testében remeg. Kezdem azt hinni hogy megölt valakit és azt szeretné hogy segítsek neki elrejteni a hullát. Most hogy így belegondolok, nem nem hiányzott senki az osztályból. Nevetek magamban.

- Leo. Mond ki amit szeretnél, lassan én is olyan ideges leszek mint te és már olyanokon gondolkozok hogy megöltél valakit.- nézek rá és az ijedt fejét elnézve jóra tippeltem? - Ugye nem öltél meg senkit? Ha mégis segítek eltemetni a hullát. Barátok vagyunk jóban-rosszban. - néztem rá teljesen komolyan amitől egy kicsit elnevette magát.

- Nem nyugi semmi ilyenről nincs szó Sophie. Csak tényleg valami fontosat akarok bevallani és nem akarom elsietni még akkor is ha jelenleg nagyon ideges vagyok és legszívesebben csak úgy kinyögném,de nem szépen fogalmazom meg.- nevetett rám és mintha egy kicsit megnyugodott volna . - Nos szóval azt szeretném mondani, hogy nagyon megkedveltelek ez alatt a majdnem fél év alatt és arra szeretnélek kérni, hogy ha legalább egy kicsit is érzel irántam valamit, eljönnél velem egy randira? - megdöbbentem. nagyon megdöbbentem soha nem gondoltam volna hogy esetleg tetszek neki.

- Nem tudom mit mondjak igazából még soha nem gondolkoztam el rajta.-mosolyogtam rá kedvesen.- de nem hiszem hogy lenne ok nem megpróbálni egy randit.

Ezután az ebédszünet további részében megbeszéltük hova megyünk és mikor. Így lett hogy most egy kávézóban ülök és várom hogy Leo visszajöjjön a teámmal és az ő latte-jával. Nagyon jól elbeszélgettünk és megbeszéltünk egy következő randit. Ez így ment egy hónapig miután is hivatalosan is bejelentettük,hogy együtt vagyunk.Persze az osztályunkban eléggé kapjuk mindennap a beszólásokat,de a szüleim nagyon örülnek neki hogy végre találtam egy kedves fiút aki szeret. Az ő szüleivel is tudtunk beszélni bár nem olyan sokáig és eddig csak egyszer sikerült úgy hogy én is ott voltam. Az időeltolódás egy rossz dolog.


Eljött az érettségi és én sokat tanultam, Leo majd csak jövőre érettségizik Koreában halasztott egy évet a cserediák program miatt. Miután vége az évnek és sikeresen végeztük el ezt az évet én egy érettségivel Leo hazamegy, de megbeszéltük hogy sokat fogunk beszélni és találkozni is fogunk amikor csak lehet. De kit akarunk becsapni nagyon messze leszünk egymástól és még az időeltolódás se kedvez nekünk, nehéz lesz de remélem megoldjuk.

- Szia. - köszönt Leo megcsókolt majd leült az ágyamra,amiből jelenleg nem sok minden látszott a sok könyv miatt. - Látom tanulsz nem is zavarlak. - állt fel az ágyról én pedig visszarántottam.

- Nem zavarsz igazából jól jön egy kis pihenés.Most hogy már nem kell iskolába járnom csak a tanulásra koncentrálok és lassan amit eddig tanultam elfelejtem. Meg amúgy is holnap lesz szóval ennél többet már ha akarnék se tudnék tanulni.Itt alszol ma éjszaka? - kérdeztem meg tőle, jól jönne a megnyugtató ölelésében elaludni a holnap nagy nap előtt és ez lesz az utolsó közös éjszakánk mivel már csak  a holnapot és a holnaputánt tölti Amerikában.

- Rendben van akkor maradok.De ezeket a hülye könyveket pakoljuk el mert még a végén nem lesz hol aludnunk. Lehet neked nem tűnt fel de már eléggé késő van. - nézett rám a gyönyörű fekete szemeivel. Annyira szeretem és annyira fog hiányozni mikor hazamegy. Még rágondolni is rossz.

A másnap hamar eljött de szerencsére mindenből sikeresen levizsgáztam, bár nem sokat segített hogy én voltam az utolsó és így végig kellett hallgatnom mindenki feleletét. Amint kiléptem az iskola kapuján megláttam Leot és a szüleimet rögtön a nyakukba ugrottam és megmutatta nekik milyen jegyeket is kaptam. Sajnos elég későn végeztem és így nem lehetem sokat velük,vele. Beültünk egy étterembe ahol megvacsoráztunk nagyon finom volt és utána hazamentünk. Sajnos Leo nem maradt mert haza kellett mennie hogy a ruhákat amiket még nem pakolt el elrakjon és minden indulásra készen legyen hiszen holnap délután háromnegyed háromkor indul a gépe ami visszaviszi Koreába.

Megbeszéltünk hogy délben találkozunk a kávézóban ahol az első randink volt. Mindketten ugyanazt ittuk mint az első alkalommal.

- Jó újra itt lenni,csak pár hónapja volt ,de kicsit úgy érzem mintha már legalább 10 éve lett volna.-  nézett rám és mosolyodott el.

- Igen,kár hogy ez az utolsó napunk együtt de továbbra is együtt maradunk és legyőzzük a távolságot. - lassan megittuk az italunk majd pedig elindult a reptérre ahol a szüleim már vártak ránk. Ők elbúcsúztak tőle majd pedig kimentek az autóhoz hogy majd ott megvárnak.

- Nagyon hiányozni fogsz, remélem tudod. - suttogta Leo a fülembe miközben szorosan átölelt.

- Persze hogy tudom és te is tudod azt hogy te is nekem.De megpróbálunk minél többször beszélni egymással és a lehető legtöbbször találkozni. De őszintén szólva ne álltassuk magunkat találkozni nagyon ritkán fogunk tudni.- néztem rá egy szomorú,kényszerített mosollyal az arcomon.

- Megoldjuk Sophie. Megoldjuk. - suttogta,majd pedig elindult hogy felszálljon a gépére ami elviszi őt tőlem messze.

Talán örökre.